Természet / Életkép

A tájfutós Fotós

Rohanok. Lukács a fülembe ordítja, hogy Rock a nevem, a zene és a szívem együtt lüktet a dobhártyámban, zihálva veszem a levegőt, miközben a vérem őrülten csörtet az ereimben. Egyedül vagyok, csak egy társ van velem: a fényképezőgépem a mellemre szíjazva ölel át. Tájfutó vagyok és fotós, ezért úgy hívom magam: a tájfutós. Csakhogy én városi tájakon futok, mindig is itt éltem, a betonvadonban, ez ihlet meg. Az én terepem az elhagyott gyárépület, kiégett garázs, rozsdás tehervagon. A legkülönfélébb képek futnak el mellettem, a cipőm tapad a töredezett vasbetonra. Ugrok egyet, és máris megkapaszkodtam egy újabb ház tetejében, mászom, és újabb kerítést hagytam magam mögött, újabb falat döntöttem le magamban, szabad vagyok. Ilyenkor vagyok szabad: ha végre a munka után kiléphetek a nyakkendős-kosztümös dzsungelből. A táj rendetlen nyugalmában a fizikai megpróbáltatás alatt szinte érzem, ahogy agytekervényeim kibogozódnak. Egy ideje már városi tájfutó voltam, amikor úgy döntöttem, az élményeimet fényképen is meg kell örökítenem. Ezzel új világok nyíltak meg előttem. Nem is hinnéd, mennyi szín, mennyi magával ragadó benyomás érhet nap, mint nap. Ez a hobbi segít kiereszteni a gőzt, de formál is. Futás közben a képek csak felvillannak. Nem is tudod, hogy mit láttál, csak érzed, csak berobban az agyadba egy benyomás, és megragad. És akkor le kell fotózni. A három legkedvesebb képem fekete-fehér. Az elsőt a Szervita-téri parkolóház legfelső szintjén fotóztam. Ezt a szintet azért zárták le, mert a beton már olyan töredezett, hogy szinte bármikor beszakadhat. És mégis, a természet utat tör magának. A plafon repedésein át az eső kimosta a sót, és ezek a sólerakódások lefelé mutató gúlaszerű alakokba gyűltek össze, most pedig egyre növekvő cseppkövek módjára lógnak a falakról. És mindez a vibráló belváros kellős közepén. A második képet az óbudai vasúti összekötő hídról vettem észre. Először az agyammal fényképeztem le, de aztán le is kellett mennem megörökíteni. A hídról egy lépcső vezet le, majdnem egyenesen egy elhagyott raktárkomplexum kapujához. A gyár vaskapuján túl a betonból fű nő, és valami megmagyarázhatatlan okból az udvar közepét egy kockás bevásárlókocsi foglalja el. Hogy kerülhetett oda, kié lehetett, nem tudni. Talán a néni, aki egykor húzta benne a kenyerét és tejecskéjét haza a boltból, már csak a mennyből figyeli, mi lett az ő kis kocsijával. És láss csodát, a kocsi most más élőlényeket szolgál. Közeledtemre egy egérmama szalad be a húzóskocsi nyílásán. Fotómon még most is látszik, ahogy ő maga is szűköl, mégis testével védi csupasz porontjait. A harmadik kedvenc képem egy leégett családi ház Albertfalván. A nyerges cseréptető részben beomlott, a falak koromtól feketéllnek. A sarokban egy odahányt téglarakásból vöröslő pipacs tör az égnek. Ez az egyetlen szín a fotón, a szürkésfekete-fehér háttéren kontrasztos-büszkén átpirosló virág. Hogy mit üzennek nekem ezek a képek? Hogy az élet élni akar. Valami elmúlása mindig valami új kezdete is. Azt mondják, én az elveszett generációhoz tartozom, aki elől már kifogytak a források: nincs munka, nincs pénz, nincs ivóvíz, ózon és jég a sarkokon. A tájfutás mégis arra tanít, ne hagyjam lenyomni magam, hisz amíg a beton alatt virág nő, amíg a bevásárlókocsi lakássá lényegülhet, addig mindig van új kezdet, talán csak nem épp olyan, amilyenre számítottunk. Ez pedig olyan törvény, amit ember nem írhat felül.