Mona Lisa mosolya
Leonardo da Vinci több, mint ötszáz évvel ezelőtt álmodta vászonra talán leghíresebb festményét, a Mona Lisát. Valószínűleg sem ő, sem múzsája nem sejtette akkortájt, hogy az alkotás milyen elképesztő utat jár be a későbbiekben. Ez a mű több, mint egy festmény: a múlt ködéből rejtélyesen ránk mosolygó asszony nők millióit készteti álmodozásra vagy irigységre, férfiak millióinak fantáziáját mozgatja meg. Pedig maga a modell cseppet sem volt különleges személy vagy híres szépség a maga korában. Épp ellenkezőleg: hétköznapi nő volt, feleség és ötgyermekes családanya. A kép elkészülte után biztosan ő is megöregedett, mint bárki más, fiatalos szépségéből valószínűleg csupán sejtelmes mosolya maradt. A róla készült kép mégis úgy őrizte meg őt, ahogy magára visszagondolni szeretett, és őrzi ma is, a századokkal későbbi leszármazottak csodálatára.
A fényképezés feltalálása előtt csak az olaj és vászon szolgálhatott arra, hogy megörökítse a kor hölgyeit, ezért Mona Lisához hasonlóan a múltban igen sok hölgy készíttetett magáról portréfestményt – vagy készíttettek róla a hódolói. Egy portré megfestése azonban igen drága és időigényes mulatság volt, különösen ha nevesebb művészt bíztak meg a munkával. Ez azt jelentette, hogy csak a leggazdagabb hölgyek engedhették meg maguknak, hogy portréfestmény készüljön róluk, és még ezekről a kiváltságos kevesekről is csupán néhány festmény készülhetett egész életükben. Ezt a helyzetet alakította át gyökeresen a fényképezés megjelenése. Noha kezdetben ez is viszonylag drágának számított, mégis már a fényképezés hőskorában is a legtöbben megengedhették maguknak, hogy legalább egy portré fénykép, esetleg portfólió képsorozat készüljön róluk. Később aztán egyre jobb és olcsóbb megoldások jelentek meg, és a fényképezőgép lassan a háztartások részévé is vált. Számolatlanul nem kattogtathattunk azonban: ki ne emlékezne a 24 vagy 36 filmkockát tartalmazó tekercsekre? Alaposan számon kellett viszont tartanunk, mennyit is lőttünk el a rendelkezésre álló kockákból, mert tudtuk, apu nagyon mérges lesz, ha épp kifogy a film, mielőtt lekattinthatná anyut háta mögött a tihanyi apátság felől elénk táruló látképpel. Nagyjából ez volt az az idő is, amikor a fényképezés átvette a festészettől a portrékészítés funkcióját, sőt megadta a lehetőséget több egyidejű portré, egész portfólió készítésére. Természetesen igazi portréfotó vagy portfólió készítése is művészt kíván. Nagyon szép dolog, hogy apu lefényképezheti anyut a Balaton partján, de ha maradandót akarunk alkotni, anyu legjobb formáját szeretnénk viszontlátni a képeken, akkor jobb, ha igazi fotóshoz fordulunk. Az igazi fotós rendelkezik művészi affinitással, hogy meglássa és láttassa azt, amit más nem venne észre, és mivel ez hivatása és szakmája is, rendelkezik a fotózás legprofibb eszközeivel, amelyeket használni is tud. Miközben a modern festészet – talán épp a fotózásnak köszönhetően – elmozdulhatott az absztrakt, elvont belső tartalmak, az átvitt értelmű mondanivalók irányába, helyét a valóság hű ábrázolásában a fényképészet vette át. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, ha Mona Lisa ma élne, fotóshoz fordulna portréja elkészíttetése végett. Valószínűleg azért döntene így, mert valósághű portrét szeretne magáról, ez a bölcs, választékos és rejtélyes asszony azonban azt is tudná, hogy a valóság ábrázolható annak legeslegjobb, idealizált változatában is, ehhez viszont művészre van szükség. Mona Lisa ma fényképről mosolyogna vissza ránk, de ez nem jelenti, hogy a portréja nem képviselne művészi értéket. Már manapság is, a nevesebb fotóművészek kiállításai tömegeket vonzanak a galériákba, és nem kétséges, hogy a fotózás, mint művészeti ág iránti laikus érdeklődés az idővel csak egyre nőni fog.
A 21. század hajnalán a digitális fotózás forradalma persze a portréfotózást is átalakította, manapság már szinte végtelen számú fényképet készíthetünk házilag is, és csak a legjobban sikerülteket kell előhívatnunk: nincs több piros szem vagy felesleges, fényt kapott felvétel. A fentebb megfogalmazott tények azonban még mindig állnak, és továbbra is kérdésen felül áll, hogy a profi portré vagy portfólió elkészítése fotóművészt kíván. A digitális fotózás ugyanakkor ebben a műfajban is több ígéretes változást és kiaknázható lehetőséget hozott magával. A legkézenfekvőbb talán a képszerkesztők megjelenése. Ezekkel a programokkal a jó képből az értő kéz valóban ideális valóságot alkothat, vagy akár érdekes, izgalmas és humoros variációkat készíthet egy témára. Talán kevesebben gondolnak a digitális fotózással kapcsolatban arra, hogy ez a festészethez hasonlóan a fotóművészeti alkotások halhatatlanságának lehetőségét szülte. Valószínűleg mindannyiunk keserű tapasztalata, hogy a fotó korábbi, hagyományos hordozóanyai, mint a film vagy a fotópapír bizony múlandóak, rövidebb-hosszabb idő múltán bizony megromlanak, kifakulnak, elporladnak, és nem jelenítik meg többé dédelgetett emlékeinket. A megfelelően tárolt, archivált és karbantartott digitális fotó ezzel szemben elvileg akár örök időkre megmaradhat, és bármikor változatlan minőségben és tetszőleges számban újra előhívható. Ez kaput nyitott a fotóművészek előtt is, hogy valóban maradandó műalkotásokat hozzanak létre. Ha Mona Lisa ma élne, lehetősége lenne, hogy mosolyát fotóba öntse, hogy azt akár ötszáz év múlva is csodálhassák az akkor élők. Csakhogy manapság Mona Lisának nem kell mocskosul gazdag férj ahhoz, hogy portréját elkészíttethesse: nyugodtan mondhatjuk, napjainkban bárki megengedheti magának, hogy művészi fotó-portfóliót készíttessen magáról, és legjobb formáját maradandó formába öntse.
